Kedves Lujza!

 

Van, hogy nagyon fáj. Például amikor a szeretett kedves elhagy. És hirtelen olyan magány tör rád, ami elviselhetetlen. És ilyenkor sok hülyeséget képes tenni az ember.

Például az a valaki, akiről írok, újra és újra írogat neki, képtelen elengedni. És ezzel pont az ellenkező hatást éri el, esélyt sem adva a másiknak, hogy esetleg ő is megérezze a hiányt, inkább egyre biztosabb lesz benne, hogy jó döntést hozott.

A kétségbeesésében teljesen elveszítette önmagát. A méltóság eltűnt, önszeretet, önértékelés sehol. Legszívesebben azt javasolnám neki, hogy saját magának írogasson leveleket arról, hogy mennyire értékes és szerethető, és szabaduljon meg mindenkitől, aki ezzel nem ért egyet. De nem javaslom, mert egyrészt most még képtelen erre, másrészt pedig van egy nő, aki a történetében már keltett benne hasonló, még erősebb érzéseket. Kitalálod kicsoda?

Valaki, aki az első, valaki, akit nem lehet megkerülni és akivel való kapcsolatát mindenképp rendeznie kell magában ahhoz, hogy a következő kapcsolatában, ha eljut odáig, ne olyan társat válasszon, aki sanszosan ugyanígy elhagyja. Illetve, hogy ő ne teremtsen/provokáljon ki tudattalanul olyan állapotokat, amiben eléri, hogy elhagyják, mert ez a kép él benne.

Méltóság, Lujza!

B.