Kedves Lujza!
„Mindig az a perc a legszebb perc,
mit meg nem ád az élet, az a legszebb csók, mit el nem csókolunk.” Hogy mit
keres itt ez a Karády dal? Hajj, Lujza! Te is tudod, csak nem tudod, hogy tudod.
Folytatom a hétvégi csoportos nap
megéléseit, ha nem bánod. Nem egy sztorit írok le, hanem tulajdonképp az
összeset. A hétvégit, meg a múltkorit, és a következőket is.
Arról van szó, hogy az ember olyan
dolgokra vágyakozik, amik teljesen irreálisak, miszerint már elmúlt az az idő,
amikor meg kellett volna történnie annak, méghozzá nem is biztos, hogy attól,
akitől várjuk, hanem valakitől, aki most már teljesen más szerepet kellene,
hogy betöltsön az életünkben. Ködös? Mindjárt kiszellőztetek.
Ha tegnap apákról meséltem, most az
anyát szólítom. Azt az anyát (lehetne akár Ferrante anyája is), aki nem tudott
ott lenni úgy. Nem törődött eléggé, lehet, hogy hátat is fordított, és hát anya
csak egy van, nem lehet több, csak más, és ez a hiány akkora, hogy a feleség
issza meg a levét. Pláne akkor, ha ő maga is anya, és a gyerekei felé olyan
odaadással fordul, ami a férfinak, párdon, a fiúnak nem adatott meg. Nem is
tudja, mennyire féltékeny, irigy arra a szeretetre, ami az orra előtt játszódik
le. Tehet ez a feleség, amit akar, sose lehet elég. Mert AZT nem tudja megadni.
Ezt most nem rágom jobban a szádba Lujza, ha érted, érted.
Szóval a lényeg az, hogy vannak
azok az irreális vágyak, amik úgy térben, mint időben el vannak tévedve.
És csakazértis megcsavarom a végét:
az idézet fenti ecsetelt rétegek nélkül is megállja a helyét, csak pont úgy,
ahogy ott van. A vágyakozás lehet erősebb, mint maga a megélés, emiatt vannak
történetek, amiket jobb befejezni még mielőtt papírra vetnénk őket.
Pörgesd csak le magadban életed
filmjét, Lujza, garantáltan találsz benne sztorit erre is, meg arra is.
Ölelés, mert az jóóó!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése