Kedves Lujza!
Mondd csak, neked is a szavad
járása, hogy gyorsan összedobom az ebédet, gyorsan beszaladok a városba, egy pillanat
és rögtön jövök, csak gyorsan befejezem a … bármit is? Hát van egy csomó dolog,
amin csak úgy túl akarunk esni. Megvan közben, hogy tulajdonképpen mi a végcél,
amikor mindig csak sietsz?
Annyi mindent összeírkáltam már
neked, hogy nem emlékszem, meséltem-e már, hogy a karantént nagyon meg akartam úszni.
Mint a nyarakat is, amikor mivel itthon voltak a gyerekek, kábé napi ötször
kellett szerepet cserélni és nem volt idő magamra. És akkor ősszel megint
kezdődött a „nyári szünet”, csak még sokkal terheltebben. Mert ott volt még az
egész para és három gyerekkel az iskola.
Ez a besokallás más volt, mint a
többi, szinte elviselhetetlen, szóval ki kellett valamit találni. Az első
dolog, amit megtettem, hogy belenéztem a tükörbe és kimondtam, hogy én akartam
három gyereket. Ha most úgy érzed, ezzel ellent mondok a tegnapi levelemnek,
akkor tévedsz. Itt az történt, hogy ezzel a kijelentéssel hoztam magam abba az
állapotba, amivel éreztem, hogy ebben a helyzetben is nálam van a döntés:
lihegve akarom végigcsinálni, vagy jól akarom érezni magam. Utóbbit
választottam. Az idő pont ugyanúgy telik akkor is, ha szenvedek, hiszen a víz
sem forr fel gyorsabban, ha ott állsz és nézed. Akkor inkább legyek benne
rendesen, mindig abban a tevékenységben, ami épp aktuális. Mert nem akartam
utólag bánkódni, hogy amikor itthon volt még mindenki, akkor nem élveztem
eléggé, most meg, mikor már nincs annyi vissza, mindenki a saját életét éli.
Itt és most Lujza. Most húzd fel a
szép ruhádat, most vegyél jegyet a koncertre és menj is el, most tanítsd meg főzni,
most indulj el mozogni, most változtass bármin is, ne majd és ne holnap.
Mert időutazás nincs.
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése