Kedves Lujza!
Az egyik legnehezebb dolgom azokkal
van, akik már sok mindent feldolgoztak. Aki nagyon tudatos és képes pár lépés
távolságból látni önmagát, annak nehéz újat mondani. Így jártam nemrégiben egy
klienssel.
Nehéz helyzettel jött, ami sajnos
bármikor előfordulhat, megbetegedett a társa. Ő sokkal jobban viselte, mint a
kliensem és egyelőre nem is derült ki semmi megváltoztathatatlan. Mégis olyan erővel
tört rá a félelem és a bizonytalanság, hogy nem bírt el vele.
Sok mindenről beszélgettünk, az ügy
kapcsán is, de azt mondta, mindennel békében van. Na de akkor hogy lehet, hogy
mégis itt van? Ha alapvetően rend van körülöttünk, erőben, egyensúlyban
vagyunk, akkor meg tudunk birkózni azzal, ha váratlan és nehéz dolog történik.
Ha ekkora a megborulás, biztos van más is mögötte.
A legerősebb érzést kerestük. Félelmet
és kirekesztettséget találtunk a jelenben és a múltban is. Mégiscsak volt egy
olyan bugyor, amiben minden bátorsága, ereje, önkritikája ellenére sem tudott
eddig belenézni.
És nemrég volt nálam egy másik
kliens. Valóban nagyon nagyon terhelt gyerekkor, amin gyakorlatilag 20 éve
folyamatosan, nevesebbnél nevesebb segítők segítségével dolgozott. Ilyenkor
felmerül a kérdés, hogy tudok-e olyat látni, mondani, amit még eddig nem
hallott, vagy más nem vett észre. Nem kizárt, de nem is valószínű. Valamit
találtunk, de zsigerből éreztem, hogy itt az lesz a megoldás, ha befejezi a
keresést. Ha folyamatosan kapargatja le a seb tetejét, sosem fog begyógyulni. Többre
menne, ha az ép felületeket simogatná. Vajon képes lesz-e ezt választani?
Mit gondolsz Lujza?
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése