Look, én vagyok az apád!

 

Kedves Lujza, ez a mondat még nem hangzott el családállításon. Bár sosem lehet tudni, még reménykedem. Ehelyett ilyeneket mondunk, hogy te az anyám vagy és én a lányod vagyok, te a férjem vagy, a gyerekeim apja én pedig az első feleséged, te a nagymamám vagy és én az unokád.

Van, aki egyenesen képtelen kimondani ezeket a szavakat, van, aki semmit sem érez közben, van, aki elsírja magát, vagy dühös lesz. Pedig tények, alapvető mondatok ezek, talán nem is érted, egyáltalán minek kell kimondani őket.

Tudod a családban mindenkinek névre szóló helyjegye van, mondjuk, mint egy kamaraszínházban. Mindenkinek ott kell ülnie, aki bármilyen formában befolyásolta a születésedet, méghozzá a saját sorában és helyén. Egy meg nem született testvér, aki, ha most élne, valószínűleg te nem, egy menyasszony, akit a nagypapád elhagyott a nagymamádért és nyilván a szüleid is.

Mindenki mindenkivel össze van kötve. És ha valakit nem akarunk ott látni és valahogy kitessékeljük a teremből, vagy ő maga lóg ki valamiért, akkor nem lehet tudni, hogy kinek a lábán feszül meg a kötél, kit mozdít el a helyéről. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ki kezdi el követni viselkedésben, a választásaiban. És ha valaki más székén ül, kényelmetlen lesz a sajátja.

Mikor lehet nehéz kimondani egy ilyen mondatot? Ha valakit elhagyott az apja és dühös rá. Ha egy egykét felnőttként kezelnek és azt hiszi, nincs különbség, jól a fejükre nő. Ha valakit a nagyszülei neveltek és nem a szülei. Ha valaki ki nem állhatja a volt férjét. Mindjárt az első mondatban drámaivá válhat a kapcsolódás és nyilvánvaló, mit és kit kell a helyére tenni. Szóval ilyenkor én vagyok a jegyszedő és csekkolom a jegyet.

Mondd csak Lujza, hogy érzed, te a helyeden vagy? Ez lenne a kérdésem mára. Muti a jegyed!

B.