Kedves Lujza!

Volt nálam valaki. Azt mondja, túl sok. Elriaszt maga körül embereket. Panasz nincs rá, nem kap negatív visszajelzést, csak ami benne van, háromnak is elég lenne és kevesen bírnak el vele, úgy is fogalmazhatnék, hogy kevesen tudják magukat megtartani mellette.

Van egy barátom. Szakmailag topotoptop, épp ez a „baj”, mindenre is ő kell és ettől ő sokall be. Amikor megkérdeztem tőle, hogy odaadná-e a tudását, tapasztalatát, szemléletét cserébe több nyugalomért és átlagos tudásért, azt mondta, gondolkodás nélkül.

Ebben nem értettünk maradéktalanul egyet. Jó is az, sokkal jobb, mintha mindenben egyetértenénk, mert akkor hol lenne a fejlődés a kapcsolatban…

Szerintem szükség van unikumokra. Azt a kesernyés valamit nem szeretem, de csodálattal nézem azokat, akik valamiben különlegesek. Lehet terhes a tehetség, a szépség, az őszinteség, de lehet ezekből sok? Mi az, hogy sok?

Biztosan bele kell férni valamilyen dobozba, mértékbe? Én tudom, hogy nehéz piros cipőt húzni ott, ahol mindenki szürkében jár, de attól még nem húznék feltétlenül szürkét.

Már érzem, hogy ennek a gondolatmenetnek nem fogok a végére érni, csak azt rakom ide, hogy mi van akkor, ha nem túl sok, hanem nem neki(k) való? Nem lehet, hogy az ő elfogadásukon kellene csavarni? Talán mindkét oldalon. És nem azokat kellene megtalálni, akikkel ez könnyű?

Hiszem, hogy mindenkiben csordogál unikum. Szerencsés az, aki tudja, és az is, akiben látják és akikkel együtt lehet koccintani.

Lujza, legyen szép napod!

B.