Kedves Lujza!

Volt nálam mostanában két olyan valaki is, akik vastag falakat építettek maguk köré, erősnek mutatják magukat, úgy csinálnak, mintha érzéketlenek lennének, időnként flegmák is, pedig valójában másra sem vágynak, mint elérzékenyülni, ölelkezni, elgyengülni, azt mutatni, amilyenek. De nem megy.

Mindannyiunk elemi szükséglete, hogy legyenek körülöttünk olyanok, akikkel szorosan tudunk kapcsolódni. Szeretjük érezni, hogy fontosak vagyunk, szeretnek és megértenek. Ha egy ilyen kapcsolatban sérülünk, megtörik a bizalom, megkérdőjeleződik az egész. És sajnos nem csak abban a kapcsolatban, ahol a sérülés történt, ez hatással lehet minden más kapcsolatunkra is.

A történetem két szereplőjével is ez történt. Szimplán csak kialakítottak egy védekező mechanizmust a további sérülések elkerülése végett, inkább maguk döntöttek úgy, hogy távolságot tartanak, hogy ne kelljen újra átélni ugyanazt a fájdalmat. Teljesen logikus. Csakhogy ezzel a működéssel eleve kizárják a saját érzelmi biztonságuk lehetőségét olyan emberekkel is, akiknek nem áll szándékában ütést bevinni nekik. Mondjuk attól még megtörténhet. Olyat nem lehet ígérni, hogy soha nem foglak megbántani, talán még olyat sem, hogy soha nem akarlak bántani.

Remélem egyetértesz velem Lujza, hogy a sérüléstől való félelemből eredő ilyen működés több veszteséggel jár, mintha bevállaljuk azt a kockázatot, hogy ez időnként megtörténhet. Amit érdemes átgondolni: ki teszi, milyen állapotban, mi a valódi motivációja, valóban nekem szól-e, vagy ez a saját működése, rendbe lehet-e hozni, tettem-e valamit, amivel kiváltottam ezt belőle, hogyan tudnám ezt elkerülni a későbbiekben, meg ilyenek.

Azzal, ha más képet mutatok magamról, mint amilyen valójában vagyok, eleve nagy rizikót vállalok: a lebukást. Ha megtörténik, a másik fél reakciója kiszámíthatatlan. Szerintem nem éri meg.

És szerinted?

B.