Kedves Lujza!

Mondd, hogy engeded a gyerekeidnek, hogy olyan foglalkozást válasszanak, amit szeretnének, és ami valóban nekik való? Azt mondod, ez csak természetes? Így lenne jó. De meg tudod állni, hogy félretedd a kívánságodat, hogy szerinted mi legyen?

Történt egyszer, hogy eljött hozzám egy fiatal nő munkahelyi konfliktusokkal kapcsolatban. És önbizalom híján is volt. Elkezdtük a munkát és volt is teendő bőven. Csakhogy véletlenül elejtett egy-két mondatot, ami nem hagyott nyugodni.

Az egyik az volt, hogy az apukája már az általánosban erősen javasolta, hogy mi legyen belőle, neki is az a foglalkozása, és szerinte abból jól meg lehet élni és mindig szükség lesz rá.

A másik pedig az volt, hogy amikor megkérdeztem, mit szeret a legjobban benne, melyik tevékenységet várja nagyon, akkor azt találta mondani, hogy ő a nap végét várja. Hajjaj. Most, hogy több, mint tizenöt évet belefektetett a tanulásba és még messze nincs vége, vajon fel meri-e tenni magának a kérdést, hogy valóban ezt szeretné-e csinálni. Veszélyes egy kérdés.

Mert ha a válasz nem, akkor mit fog tenni? Ha abbahagyja a tanulást, mihez kezd és hogyan rendezi el magában azt a tizenöt évet, ha pedig folytatja, akkor a következő évtizedekben nem sok öröme lesz a munkájában. És megjósolom, hogy nem fog segíteni az önbizalmán, és a munkahelyi konfliktusoknak sem lesz híján.

Nem is kell ám azonnal mindent felrúgni. Például ez a foglalkozás annyira szerteágazó, hogy simán találhat olyan irányt, ami hozzá való, és hasznát veheti annak, amit tanult. De még mielőtt a kérdést feltenné magának, megvizsgáljuk, hogy a személyiségéhez amúgy mi illene.

Ugye mennyivel egyszerűbb lenne ez fordítva? De ahogy mindig, most is azt mondom, soha nincs késő módosítani a terven, pláne ha az ember fiatal. Bátorság azért kell hozzá.

Akkor Lujza, felteszed magadnak a kérdést?

Minden jót!

B.