Kedves Lujza!
Meséltem már neked arról, hogyan
követjük a szüleink mintáját a párválasztásban. Az ellenkező nemű szülő
mutatja, hogyan válasszunk, a másik pedig, hogy milyen nővé vagy férfivá
váljunk. Kivéve, amikor nem.
A héten több nővel is dolgoztam, akik
bár első ránézésre nem úgy tűnt, de mégis az apjukhoz hasonló partnerrel élnek
együtt. Azért írtam, hogy első ránézésre nem tűnt úgy, mert sem külsőleg, sem
belsőleg nem hasonlítottak rá, de amikor arról beszélgettünk, hogy mit éreztek,
milyen volt mellettük lenni, akkor csodálkoztak rá a hasonlóságra.
Szóval akkor most ki választotta a
partnert, a felnőtt nő, vagy a kislány? Egyértelmű, ugye? Nem túl szerencsés
egy gyerekre bízni ilyen komoly feladatot. Egyrészt az ismerős megélésből indul
ki, de nem csak abból. Ha a csoki és a főzelék közt kellene választania,
valószínűleg nem az egészséges verzió lenne a befutó.
Kicsit sántít a példa, de
megmagyarázom. Amikor az apához hasonló partnerre esik a választás, az ember
arra is vágyik, hogy valahogy mégiscsak sikerüljön elérni, elintézni, hogy
megkapja azt, amit tőle nem. Sajnos szegény partner a legnagyobb igyekezettel sem
lehet elég jó, mert nem stimmel sem az idő, sem a szerepek. Lehetetlen
küldetés. Pláne, ha vice versa sikerült szerepcserézni.
Hajjaj, hány párkapcsolat csúszik
el ezen szerinted Lujza? Igazán kifizetődő elgondolkodni ezen, még ha nem is ígérhetem
meg, hogy minden párkapcsolat túléli ezt a gondolkodást. Ugyanakkor sokat
megmenthet. Ez is egy szempont. A jelenben is lehet épp elég kielégítetlen
vágyat találni, nem kell még a múltbélieket is hozzácsapni.
Nah, akkor bele mersz gondolni,
Lujza?
Csók!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése