Kedves Lujza!

Volt nálam valaki. Azt mondta, mindig ő a hibás, még akkor is, ha nem. Okos ember, pontosan tudja, hogy nem, mégsem tud szabadulni az érzéstől. Akkor is szorong, mikor a másik követ el baklövést, és szembesíti vele. Akárhogy is, a legtisztább helyzetekből sem tud bűntudat nélkül kiszállni.

Felelősségteljes beosztásban dolgozik, nem engedhet meg magának olyan fiaskókat, hogy a másik hibája és tisztességtelensége miatt ő vigye el a balhét. Szóval kutatásba kezdtünk.

Idősebb testvér, és amikor a kicsi megszülettet, ő szinte azonnal kiesett kiváltságából, leesett a korona a fejéről. Ha a kicsi valami hülyeséget csinált, őt szidták le. Belenyúlt a konnektorba, ledobott egy poharat, rá néztek, őt vonták kérdőre. Hát persze, hogy elhitte. Nem volt oka kételkedni a szüleiben, ők voltak a nagyok és felnőttek, ők értették és tanították neki a világ dolgait.

Gondolhatod Lujza, neki duplán kellett megküzdenie a figyelemért és később ez vált normálissá. Ez mindenhogyan kimerítő: szellemileg, fizikailag és érzelmileg. Kimerültség ide vagy oda, jó sokra vitte azért. Vagány pozíció, még szereti is, csodás gyerekek, szerető férj és társ.

Honnan a kitartása, igényessége? Tudod jól, Lujza! A gyerek igyekezett a szüleihez. Itt volt az ideje, hogy elengedje és ne küzdjön tovább, csak tegyen, mostantól önmagáért. És azzal, amilyen ember lett belőle, egy nagy közösségnek is.

Szép napot, Lujza, ölellek!

B.