Kedves Lujza!

Volt nálam egy  eléggé nagykorú valaki, aki nehezen tud odakoncentrálni egy dologra. Valami mindig elvonja a figyelmét, belekezd abba is, majd jön a következő inger és végül nem fejez be semmit. Azért emeltem ki a nagykorúságát, mert ha gyerek lenne, már valószínűleg kivizsgálták volna és neve is lenne a működésének.

Tulajdonképpen sok mindenkiről írhatnék most neked, de nem azért, mert sokan vannak ezzel pont így, hanem azért, ahogyan hozzáállt a dologhoz. Cikinek érezte, szégyellte, hogy ilyen, mert ez milyen béna már. Szóval lehetne a téma a plusz kilók, vagy a fogkőre való hajlam, a rendetlenség, a dohányzás, de akár tájékozódási képesség hiánya is.

Ha valaki cikinek érzi, akkor igyekszik takargatni, ha pedig takargatja, akkor épp azt a pontot ugorja át, amivel segíteni tudna magán: a beismerés, szembenézés, elfogadás lépését. És hát ugye tudjuk mindketten, hogy úgyis le fog bukni.

Nem az a ciki, ha valaki így működik, hanem az, ha így működik, de úgy csinál, mintha nem így működne és nem segít magán. Mindenkinek van valami defektje, nekem többek közt az, hogy nem tudom megjegyezni a neveket és arcokat. Azt tudom, hogy valahonnan ismerem, de sehogy se jövök rá, honnan. A helyzetet az tudja még tetőzni, ha ő a nevemen szólít. Ha megkérdezi, hogy megismerem-e, mostanság azt szoktam mondani, hogy megismerlek, csak nem tudom, hogy ki vagy. Ahelyett, hogy furfangosan úgy csinálnék, mintha igen, majd úgy terelném a beszélgetést, hogy közben rájöjjek valahogy.

Nem direkt csinálom és nem is tiszteletlenségből. Nincs névvel ellátott fotógyűjteményem itthon, amin gyakorlok, nem is akarok ilyesmit. Ha a hárítás-ferdítés helyett őszinte vagyok, kis segítséggel képbe kerülök.

Neked vannak kiplasztikázott defektjeid, Lujza? Azt javaslom, rántsd le a ragtapaszt, hamarabb gyógyul.

Puszillak

B.