Kedves Lujza!
Volt egyszer egy fiú és egy lány.
Annyira fiatalok voltak, hogy a közös gyermeküket a nagyszülők nevelték fel. Az
apa egy negyed évszázadra el is tűnt szerelmük gyümölcsének életéből, sajnos
mikor véletlenül találkoztak sem érezte a felelősség súlyát.
Mikor 17 lett, a nagyszülők
elköltöztek, az anya nem volt túl lelkes az együttélést illetően, és mivel
be kellett fejezni a középiskolát, a gyermek bevállalta, hogy a barátjához
költözik. Fogalma sem volt, hogy szolgának és ápolónak.
Rab lett belőle, egyik
kiszolgáltatott kapcsolatból a másikba csöppent. Nem volt anyja, apja, testvére
(legalábbis olyan nem, akinek a szülei bemutatták), akik támogatták, vagy
megvédték volna. Sírva ment a saját esküvőjére, és gondolhatod Lujza, a
házassága sem volt felhőtlen. Miért csinálta, miért maradt benne? Mert annyira,
de annyira akart valahová tartozni és mivel az élete elhagyással indult, és még
mindig fájt, nem akarta újra átélni.
Nagyszüleink korában nem igen volt
válás. Volt egyfajta rend és ha isten és falu szemében jó akartál maradni,
akkor maradtál ott, ahol vagy, abban, amiben voltál, tűrted a sorsod.
Most azért rengeteg a válás, nem
gondolod? Szerinted van köze ennek a temérdek beragadt szabadságvágyhoz? Vagy
még mindig kevés önismerettel, idealisztikus álmokkal, családi mintával és
megfeleléssel vágunk bele a házasságba, miközben azért szembejön a szabad
választás, az önállóságra való képesség és az ösztönös lázadás a felmenőkkel
szemben?
Vajon fel lehet dolgozni az ilyen
gyökér-bizalomvesztett tapasztalatokat?
Csak írom, írom neked Lujza ezt a
sok levelet, telis tele megválaszolatlan kérdésekkel. Mondtam már, nem tudom én
mindenki válaszát. De hiszem, hogy a kérdésekkel közelebb lehet kerülni
mindenkinek a sajátjához. Hiszem, hogy mindenkiben ott lapul a megoldás. És
hiszek, hiszek mindenkiben. Ebben a nőben is.
És benned is.
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése