Kedves Lujza!

Ugyan, mégis miért ne akarná egy szülő, hogy felnőjön a gyereke, mondod. Az idő ellen nem lehet dolgozni, úgyis megtörténik. Én azt mondom, az még csak a nagykorúság.

Nem hiszem, hogy tudatosan tesz ilyet egy szülő előre megfontolt szándékkal, de ha nem engedi elbukni, ha folyton átvállal feladatokat és felelősséget, ha minden apró-cseprő dologban jelen akar lenni, akkor azt az érzést keltheti a gyerekben, hogy egyedül nem állja meg a helyét.

Valószínűleg annak sincs tudatában, hogy amíg gondoskodik a gyerekről, addig van dolga és fontosnak érezheti magát. Na meg legalább nem kell azzal foglalkoznia, hogy rendbe tegyen dolgokat az életében, mint például a házasság, a karrier, vagy a saját egészsége, amihez eddig ő maga sem érzett elég erőt.

Látok olyat, hogy több generációban is fut ez az alibizés, de senki nem érzi benne jól magát. Szerintem nem fogsz csodálkozni azon, hogy a szülőt a gyerek iránt érzett aggodalom irányítja hozzám, és mikor kiderül, hogy a gyerek, akiről beszélünk erősen nagykorú, gyanakodni kezdek.

Mielőtt még ítélkeznél, Lujza, a legutóbbi ilyen eset felgöngyölítésekor négy generációban is találtunk gyermekvesztést. Nem csoda hát, hogy az aggódás a gyermekért elemi része az anyaságnak ebben a családban. És az sem, hogy a fókusz teljesen lekerült a házasságról, a karrierről, az egészségről meg ne is beszéljünk.

Mekkora súlyok gördülnek le, mikor ezt oldjuk! Szinte látszik és hallatszik. Ha mérhető lenne, és összeraknám az eddigi összeset, nagyot szólna, és sokat nyomna.

Puszi Lujzám!

B.