Kedves Lujza!
Mostanság szerencsére divatos dolog
konszenzusra jutni. Arról a megegyezés fajtáról van szó, amikor inkább azon van
a hangsúly, hogy mi az, amit közösen el tudunk fogadni, ahelyett, hogy a
lemondás, vagy veszteség töltené meg a teret.
Nagyon békés megoldás ez, ám annál fejlettebb
önismeretet, na meg türelmet igényel. Például tudni kell jól hallgatni. Nem
csendben lenni, hanem meghallani azt, amit a másik mond, a valós igényét,
érzéseit, motivációját. Nem úgy, hogy alig várja az ember, mikor fejezi be a
másik a mondandóját, mert közben ő maga is azon gondolkodik, mit akar mondani
és alig várja, hogy végre ő is elkezdhesse, hanem tééényleg figyelni rá. És
mindenkire, aki jelen van. Sok mindenkit ismersz Lujza, aki képes erre?
Az sem árt, ha a jelenlévők
önmagukat és egymást egyenrangúnak tartják. Ha valaki úgy érzi, valamiért
kevesebb a többieknél, nem valószínű, hogy ki tudja, ki meri fejezni az
igényeit. És fordítva, aki akár egy valakit is kevesebbre tart önmagánál, valószínűleg
nem fog rá törekedni, hogy az ő álláspontja is számítson. Te hogy érzed magad
ebből a szempontból a közösségeidben?
Szerintem soká eltart még, amíg
beletanulunk. Azért még mindig ott tartunk, hogy ha megemlítem a konfliktus
szót, akkor arról a legtöbb embernek a veszekedés jut eszébe, nem pedig a
fejlődés lehetősége. Már megint az a fránya pozitív hozzáállás, mi? Még itt sem
mindegy… Bizalom és hit nélkül meg se próbálj konszenzust keresni. Ezen
hozzávalók nélkül, szóval hogy van bennünk valami közös, és arra akarunk
építeni, nem lehet jóízű egyetlen beszélgetés sem.
Legyen ma ez a mottód, Lujza! Figyelj
ma arra, mi a közös, mi az, amiben hasonlítunk. Mármint nem mi ketten, mert az
nagyjából megvan. Bárkivel, akivel ma találkozol.
Szép napot!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése