Kedves Lujza!

Már vége a farsangi időszaknak, és nekem csak most jutottak eszembe az álarcok. Igaz, azt a fajtát, amiről írok neked, egész évben lehet viselni. Sajnos. Bárcsak ezt is felváltaná egy szép ünnep, vagy valami olyasmi!

Képzeld csak el, hogy van egy titkod. Nem olyan elenyésző, hogy megdézsmáltál egy csokit, vagy neadjisten valamikor egyszer régen félrekalandoztál és már semmi jelentősége.

Hanem olyan, ami te magad vagy, csak nem mered megmutatni. Valami, ami egy fontos részedet teszi ki és ha felfednéd, lehet, hogy mindent megváltoztatna körülötted. Vagy csak azt hiszed, hogy ha kiderül, majd elfordulnak tőled a szeretteid, nem lesz munkád, kitaszítottá válsz.

Hiába küzdöttél ellene, ez nem olyan dolog, ami megváltoztatható, vagy ami helyett simán választhatnál valami mást. Hová vezet ez? A kapcsolataidat és a működésedet súlyosan befolyásolja, hiszen képzeld csak el, állandóan attól parázol, nehogy elszóld magad, minden lépésedet, mondanivalódat folyamatosan szűröd, hogy ne legyen ráutaló nyom. Borzasztóan fárasztó lehet.

Az energia nem vész el, csak átalakul. Szorongásba, testi tünetekbe, elmagányosodásba. Addig forgatod a fejedben a félelmet és a megfelelést, hogy sűrű szövetté alakul és minél régebb óta tartogatod, annál hihetetlenebbnek tűnik, hogy el lehet engedni. Pedig legtöbbször sokkal kisebb vihart kavarna, mint gondolod. Az, hogy nem osztod meg, csak sokkal később, lehet, hogy nagyobb bizalmatlanságot szül a szeretteid körében, mint maga az ügy.

Ha volna ilyen titkod Lujza, keress legalább egy valakit, akinek elmondod. Valakit, akiben bízol, esetleg valamikor ő is a bizalmába fogadott a titkával kapcsolatban. Öntsd át az ő szűrőjén, láss tisztábban, a valóságban mennyire volna veszélyes felfedni. Lehet, hogy csak a te fejedben elfogadhatatlan.

Tudod Lujza, hogy nekem bármit elmondhatsz, nem fogok ítélkezni. Azon, amit irántad érzek, semmi nem változtat. Én inkább azt sajnálnám, ha nem hinnél ebben, bennem.

Szeretettel

B.