Kedves Lujza!

Egy kliens azzal keresett meg, hogy fél, egyszer elhagyja a gyerekeit. Szerettem volna azt mondani neki, hogy te olyat soha nem tennél, ismerlek, nem volnál rá képes. De nem mondtam, mert ha ezt érzi, akkor annak oka van, és míg nem találjuk meg, mi az és nem oldjuk fel, akkor az csak egy felszínes és üres frázis.

A dédimamától elvette a lányát a dédipapa. Ez a lány, a nagymama elhagyta a lányát, a kliensem anyját. Majd ez a lány, az anya is elhagyta a lányát, tehát a kliensemet. Akkor kapta vissza az anyját, mikor haldoklott. Szépen ment el, de mondanom sem kell, már kevés volt az idejük együtt.

Olyan nehéz erről írni, Lujza. Olvastam egy könyvet pár éve, aminek a főszereplője egy anya volt, aki szintén elhagyta a gyerekeit. Nem bírta tovább az anyaságot. Nagyon szép irodalom egyébként. Akkor nem ezzel a szemlélettel olvastam még, nem emlékszem, volt-e szó a gyerekkoráról, de biztos vagyok benne, hogy nem úgy született, hogy aztán ilyen anyává váljon. Lehet, hogy túl korán nőtt fel, lehet, hogy nem volt igazán lázadó kamasz, mert túl sok felelősség szakadt rá és nem lehetett. Ki tudja, neki milyen anyja volt. És egyszerre szétfeszítette a szabadulni vágyás, hiába küzdött ellene sokáig, nem bírt tovább megfelelni.

Sok nő él sötétben. Sok anyának vannak sötét gondolatai, de erről nem illik beszélni, mint ahogy az orvosnak sem etikus sztrájkolnia. Ez talán kicsinyíti az érzéseket?

Visszatérve, a félelem itt hasznos jószágnak bizonyult. Mivel megjelent, rá tudtunk világítani a múltra, és ott tudtuk hagyni a történetet. Mert oda való, nem a jelenbe és nem is a jövőbe. Elhelyeztünk egy mozgásérzékelőt is, ha véletlenül mégis odatévedne, lásson.

Nagy ölelés neked Lujza Anya!

B.