Kedves Lujza!

Úgy tűnik, most a srácok gyülekeznek. Nemrég egy nagykorú középiskolás járt nálam. Tipikusan a majdnem felnőtt, de még gyerek, már nem gyerek, de még nem felnőtt esete. És még vezetni is tanul, ha még emlékszel egy korábbi levelemre.

Túlsúlyos volt, kapott is érte elég bántást. Félrenyúltak a középiskolával is, nem bírta a terhelést, de nem azért, mert nem elég eszes, csak nem volt neki való. Ezek összessége kialakította benne azt az érzést, hogy nem fog ez menni. Rengeteget agyal a múlton és nagyon fél a jövőtől.

Amikor füvezett a haverokkal, úgy tapasztalta, hogy kikönnyül. Eleinte csak hétvégén tette, buliból. Aztán gyakrabban vágyott rá, hogy könnyű legyen úgy minden, és napi kettőre tornászta fel a fogyasztást. A köztes időben viszont elviselhetetlenné vált az agyalás, hát persze, mitől is lett volna másképp.

Hát én nem tudom pontosan mit csináltam, de mire legközelebb jött, vett súlyzókat, és otthon edz, hogy jobban érezze magát. Visszatért a hétvégi fogyasztásra, a múlton nem rágódik, azt elengedte, de még kicsit tart a jövőtől, ami normális ebben az életszakaszban, felvételi előtt.

Van, amikor annyire rugalmas és befogadó valaki, hogy egyetlen óra beszélgetés meghozza a nézőpontváltást. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy nem mondott igazat, csak szabadulni akart a helyzettől. De közben az is ott van, hogy mindent őszintén megosztott, lehet, hogy eltitkolt dolgokat, de amit elmondott, az iszonyat bizalmat mutat. Ha engem átver, azzal önmagát veri át, nem engem, ez az ő élete, az ő működése. Úgyhogy inkább bízom benne én is. Ügyes, okos, megértette és nem volt rest cselekedni.

Jöhet bármikor, ha elakad ez az egyenes, nyílt tekintetű fiatal. Nem mindenkit engedek el ilyen hamar, most így alakult.

Legyen szép napod, Lujza!

B.