Kedves Lujza!

Nem tudok lekattanni a tegnapi témáról, mert újabb sztorik jutottak eszembe, szóval folytatom, ha nem bánod.

Szerinted hány évet kell eltölteni egy munkahelyen ahhoz, hogy végre másikat keressek, ha nem érzem ott jól magam? Nem fogod elhinni, találkoztam olyan huszonéves sráccal, akinek már két munkahelyen is sikerült kiégés közeli állapotba kerülnie. Velem és még egy pszichológussal is dolgozott, hogy ismét munkába tudjon állni és figyelme legyen azokra a dolgokra, amiket már az elején el kell kerülnie, hogy ne történjen meg újra ugyanaz.

Szerinted meddig kell várnia valakinek, hogy a partnere megérkezzen önmagában egy olyan állapotba, hogy társakként tudjanak együtt élni és közös jövőt tervezni?

Szerinted miért kell súlyos, gyógyíthatatlan betegség ahhoz, hogy valaki végre szorosabban kapcsolódjon a családtagjaihoz és leszokjon pusztító szenvedélyeiről, melyeket addig a foglalkozásának és a politikai helyzetnek a nyakába varrt?

Lehet okolni a munkahelyet, a partnert vagy a politikát, biztos van ott is felelősség, de Edith Eger után szabadon én azt mondom, hogy a legnagyobb baj, amikor mi építünk magunk köré Alcatrazt, és önként költözünk bele. Elmebilincsekkel, szokásokból kovácsolt rácsokkal, biztonságot hazudó börtönőrökkel. Ki tudok ám még találni ilyen szavakat, de nem akarom elvinni a fókuszt. A kulcs a zsebedben! Hogy mi az?

Az egyik nyilvánvaló asszem. Ha úgy döntesz, hogy maradsz benne, akkor tudd, hogy ez a te felnőtt választásod, és ne okolj senkit. Várakozz a jobb időkre, vagy gyűjts erőt a távozásra. Azért időnként nézz ki az ablakon, mert arra is van esély, hogy a felmentő sereg kívülről jön. Kaphatsz mondjuk amnesztiát.

Régen írtál, Lujza! Örülnék pár sornak tőled!

B.