Kedves Lujza!

 

Jó olyan embereket magunk körül tudni, akikkel egy húron pendülünk. Hasonló értékrend, érdeklődés, vagy csak egy emlék, amin velük osztozol. Ha ez nincs, magányos vagy (asszem).

Több korosztályban is tudnék példákat sorolni. Ismerek életkoruknál sokkal érettebb kamaszokat, irigylésre méltó életet felépített kifejezetten érett nőket és férfiakat.

Az egyik oldalon értetlenül állok a jelenség előtt, mert mindegyikük értékes, jó társaság. És persze értem is, hogy a szeretteink fizikai vagy érzelmi távolsága elmagányosít. Mindig látszik, hogyan alakult ki ez a helyzet.

Például amikor valaki erőn felül teljesít a munkájában, közben igyekszik mindenkinek megfelelni és segíteni a magánéletében, végül elfeledkezik magáról, nem mondja el, ami neki fontos és egyedül marad a gondolataival és az életével.

Olyan is van, hogy egy kamasz egy vis major helyzet miatt egy év leforgása alatt teljesen önjáró lesz, mert nem jut rá energia és mivel látja, hogy nagy a baj, nem akar gondot okozni. Aztán, amikor végre elvonult a vihar, már nem tud, nem akar kapcsolódni, miközben tulajdonképpen másra sem vágyik.

Minél tovább marad valaki egyedül a gondolataival, annál magasabb lesz a kerítés, annál sűrűbb a köd és kisebb az önbizalom.

Kissé ellentmondásos, de a magányosok sincsenek egyedül. Valahol ott vannak körülöttük a hasonlóan gondolkozók. Egy hasonlóan csendes osztálytárs, valaki, aki szintén egyedül jár moziba, mindig később ebédelő munkatárs, és lehet, hogy épp a legnagyobb hangú családtag.

Nem kell nagy lépésekben kezdeni. Apró pici gesztusok, egy kérdés, egy megosztás, egy szívesség, ami először belülről nyitja meg az utat, hogy mások számára is láthatóvá váljék a szándék. Nem reménytelen!

Egyedül lenni jó, és felnőtt dolog, a magány az más. Ugye érted a különbséget? Ha olyan típus vagy Lujza, aki könnyen teremt kapcsolatot, legyen figyelmed kicsit azokra, akik nem.

Puszillak

B. (nem M.I.)