Kedves Lujza!
Van egy vizualizációs gyakorlat,
amit a gyerekek nagyon szeretnek. És néha felnőtteknél is bevetem. Nincs most
annyi leütés, hogy az egészet leírjam, csak a lényeget.
Valahol a természetben mezítláb sétálgatunk
egy ösvényen, aminek a végén egy finoman megmunkált kapu áll. Ha olyanom van, a
mintáját is megnézzük közelebbről. A kapu túloldalán, odaát egy állat
várakozik. Ez az állat segíteni szeretne az éppen aktuális dologban, szóval
bármi legyen is, nem bánt. Meg szabad simogatni, csak rád figyel, hozzád jött
és ezentúl bármikor meg lehet látogatni. Ha sikerült felvenni vele a kapcsolatot,
időztünk vele egy kicsit, majd visszatérünk oda, ahonnan elindultunk. És akkor
beszélgetünk kicsit.
Arról, hogy vajon miért épp az az állat
jelent meg. Arról, hogy milyen tulajdonságai vannak, amik meghatározzák a lényét.
Ha például egy béka volt a kapun túl, neked mi volna az első, ami eszedbe jut,
Lujza? Nekem az, hogy kétéltű. Előbb vízben lélegzik, majd a levegőn. Kíváncsi
lennék, milyen lehet megélni azt a pillanatot, amikor megtörténik a váltás. Nem
kis teljesítmény, jó nagy ugrás. Ami szintén a béka képessége.
Olybá tűnik, hogy ha egy béka vár a
kapun túl, akkor az életben is valami hasonlóra lehet szükség. Ha a békának
sikerült, akkor talán az ember is le tudja hozni. Ne kötekedj, Lujza, nem biológiailag.
Bár ki tudja, én már semmit sem zárok ki. Ha most egy gyerekkel leveleznék,
kisebb lenne a kockázata annak, hogy racionális kibúvókat fog keresni, miért
hülyeség ez az egész. Ebből a szempontból könnyebb gyerekekkel dolgozni, még
sűrűbb a hitük.
Most azon agyalsz, milyen állatot
látnál szívesen a kapu mögött, mi? Hát ez nem így működik, Lujza. Hogy mit
szeretnél, az nem ugyanaz, mint amire szükséged van.
Szép napot!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése