Hogy ki az a Lujza?

Kedves Lujza!

 

Nézd csak, min gondolkoztam!

Ugye azt tudjuk, hogy gyerekként sok sebet szerzünk. Elkerülhetetlen, mivel legtöbbször nem vagyunk döntéshelyzetben, a szüleink és más felnőttek tetteinek következményeit kell elviselnünk, amiből van, hogy jól jövünk ki, van, hogy nem.

Amikor egy gyerek elesik biciklivel és felhorzsolja a térdét, nem kérdés, hogy kitisztítjuk, bekenjük, bekötözzük, majd gondozzuk a sebet. Ha nem tesszük, annak lehetnek kellemetlen következményei. Az viszont valamiért nem magától értetődő, miért kell gondoznunk a lelki sebeinket.

Attól, hogy nem látszik, még ott van, és ha az a terület később további ütéseket kap, megint megfájdul a bibi. Te is tudod Lujza, hogy amikor valami fáj, alacsonyabb az ingerküszöb, ha további súrlódások jönnek szembe, egy simogatás erősségű érintést ostorcsapásként érzel. És ilyenkor annak vágsz vissza, aki tulajdonképpen csak simogatni akart.

Másfelől pedig, ha azért vagdalkozol, mert neked még mindig fáj, valahogy nem igazságos a másikkal. Mi fáj jobban, ha tehetetlenül viselsz el ütést, vagy az, ha már felnőttként történik, mikor te vagy a másik saját sebből vérezve a másikon veri le saját fájdalmát, amikor már lenne lehetőség, szabad akarat bekötözni a sebet?

Na, hát ezért is érdemes gondoznunk őket.

Van otthon Betadin, Lujza?

B.