Kedves Lujza!
Elment a mester. A MESTER.
Valótlannak hangzik, ahogy ezt elolvasom, mert ő nem mehet el soha. Akkora
nyomot hagyott bennem, hogy ha kivennénk, szétesnék.
Nagyjából ötven volt, amikor először
találkoztam vele. Szép volt. Csodálattal néztem a belvárosi polgári lakását, amelybe
kifinomult ízléssel gyűjtötte a műtárgyakat. A gondommal mentem oda, mégis azt
akartam, hogy soha ne múljon el az az óra, amit ott töltök.
Beleszerettem a munkájába, az
életébe. Bárcsak olyan lehetnék, mint ő, gondoltam. Akkor még tanár voltam, pár
év múlva már nála tanultam kineziológiát.
Néhány évvel később megkért, hogy
vállaljam át egy kliensét, ott, abban a lakásban. Úgy éreztem, hogy egy
órácskára az ő életét élem, belebújok a cipőjébe, felveszem a kabátját.
Nemsokára tényleg nekem ajándékozta egy kabátját, máig a kedvenc darabom. Több,
mint kabát: amikor rajtam van, érzem tudásának súlyát, szeretete melegét. Hidd
el, Lujza, nem túlzok. Felé igyekeztem, egy olyan élet felé, amit ő mutatott
meg.
Mikor ötven éves lettem, egyszer
csak rám tört a felismerés. Egy polgári lakásban dolgozom, gyűjtögetem a szép
dolgokat. Csengetnek. Jön valaki, talán hasonló érzésekkel és reményekkel, mint
akkor én. Nem tudom pontosan mikor és hogyan, de megtörtént. Kicsit ő lettem.
Vagy mindig is így volt?
Magasra tette a mércét. Sok mindent
tanultam azóta sok mindenkitől. Nagybetűs mester egy sem volt köztük.
Összeszorul a szívem, de a
következő pillanatban már el is enged. Drága Anima! Te nem tudsz elmenni.
Remélem elégedettséggel gondolsz mindazokra, akiknek megváltoztattad az életét.
Rengetegen vagyunk.
Kedves Lujza! Remélem megbocsátod,
hogy bár neked címeztem ezt a levelet, most rá gondolok közben.
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése