Kedves Lujza!
Azt szoktam mondani a klienseimnek,
hogy a szemléletváltáshoz elég nagyjából öt alkalom, háromhetente. Ha valaki
nem bírja ki a három hetet, az egy másik műfaj, én nem végzek terápiát, maximum
terápiás hatású folyamatot támogatok. És mégis van, amikor valaki ott ragad.
Vagy azért, mert több elakadás is van, amin dolgozunk, vagy útközben más is felmerül,
vagy azért, mert átminősítünk engem valamiféle mentorrá, vagy akár profi
baráttá.
A profi barát kifejezés még abból
az időszakból jön, amikor törvényi szabályozás alá vonták a terápia kifejezését
és megkérdőjeleződött minden, amit eddig tanultam. Nekem nagyon fontos a
tegeződés általi bizalom, amit én tudok adni a felém megnyíló embertársaimnak,
és a baráti hangnem.
A barátok elfogultak, én nem. Mivel
nem vagyok benne a mindennapokban, kívül tudok maradni, a kérdéseim, nézőpontom
pedig – remélem – profibbak, mint egy barátéi. És bár az a mottóm, hogy minél
hamarabb szeretnék megszabadulni a klienseimtől, mert az azt jelenti, hogy
megugrottuk, amiért jött, egyre kedvesebbek számomra a hosszútávú kapcsolatok.
Csodás látni, mi lesz egy
nyolcadikosból végzős egyetemista korában, hogyan lett anya az áldozatból,
hogyan lett józan az alkohollal és droggal élőből, hogyan lett sikeres
vállalkozó az alkalmazottból, önálló felnőtt anya pici fiából, bizonytalan
keresőből jó kolléga.
Bocs Lujza, hogy nosztalgiázom, és
kicsit visszatekintek arra, mennyi jó órát töltöttem el valakik énidejének
részeseként, bizalmasaként, segítőjeként. Arra hajtok, hogy mindegyikük vállán
ott üljön elérhető közelségben személyiségük egy része, aki, amikor nem vagyok
már jelen, fülébe súgja a szavakat, eszközöket, kérdéseket, melyekkel önállóan
és magabiztosan képes megoldani, ami van.
Imádom a munkám. Te pedig simán
csak a barátom vagy.
Ölellek!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése