Hogy ki az a Lujza?

Kedves Lujza!

Vannak helyzetek, amikkel nincs mit tenni. Amolyan nem akarom, mégis akarom helyzetek. Nyilván sok ilyen van, most azokon jár az eszem, mikor mások kedvéért hozunk önkéntes áldozatot. És fáj.

Igazából konkrétan kérdezett valaki, de közben más hasonló eset is eszembe jutott, így könnyedén közéjük rejthetem az eredetit.

Képzeld el, hogy egy szülőpár boldogan él saját döntésből egy szem gyermekével, majd a családban olyan eset történik, ami miatt bajba kerül egy másik gyerek, és a jól tervezett élet ellenére, együttérzésből, szeretetből magukhoz veszik.

Képzeld el, hogy egy családban a szülőket elragadja egy függőség, és a nagyobbik testvér a kisebbet védelmezve szülő szerepbe kerül.

Képzeld el, hogy egy családba beteg gyermek születik, és a nagyobb testvérek saját figyelem- és szeretetigényüket visszatartják, mert látják, hogy a szülők túlterheltek, és próbálnak egyedül boldogulni és segíteni, ahol tudnak.

Képzeld el, hogy egy háborús munkatábor utáni években, egy faluban egy nő hozzámegy egy özvegy férfihoz, akinek elhunyt feleségével egy takarón osztoztak a fagyhalál ellen, majd együtt nevelik a félárva kisfiút, és soha nem felejtik el az elhunytat.

Képzeld el, hogy régen bevett szokás volt, hogy szülők a sokadik gyereküket odaadják egy testvérnek, mert neki nem lehet gyereke.

Vis major helyzetek, amikben saját döntés született, mégis nem kis áldozatot kell hozni. Lemondanak életük egy darabjáról, nap mint nap ott van a veszteség érzése, mégis újra és újra ugyanúgy döntenének.

Az előző két mondatban minden benne van, ami fontos: vis major, saját döntés, újra megtenném. Szóval történt valami, ami ellen nem volt mit tenni, kényszerítő körülmény. Valahogy meg kellett oldani, nekem kellett válaszolni a megváltozott helyzetre, és bár nem csak számomra járt veszteséggel, úgy vagyok összerakva, miszerint emberből, hogy most sem tudnék máshogy cselekedni.

Hogyan lehet ebből mégiscsak jól kijönni? Talán azzal, hogy mélyen átgondolom a fenti pontokat. Elfogadom, hogy az élet időnként nem kiszámítható, vannak nálam erősebb hatóerők. Amikor épp nehéz elviselni, visszatérek a kályhához, ahogy kezdődött és újra felépítem magamban a történetet.

Mindig van egy nagyobb kép. Amit most, ebben a fázisban még nem látok, takarásban van, de majd évek múltán talán értelmet nyer, ha változtatok a látószögön. Például, hogy nem véletlenül választottam egy szakmát, vagy lehet, hogy pont a fogadott gyermek fog rólam öregen gondoskodni, vagy alkalmazkodóbbá, rugalmasabbá válok, vagy épp nem válok. El. Mert elfogadóbb lettem.

Sose lehet tudni. Mint ahogy azt sem, ha másképp döntök, most vajon könnyebb lenne-e. Ha másképp döntök, most min morfondíroznék? Nem mindegy? Most már úgy van, ahogy van. Csak ebből lehet főzni. Mint amikor nincs otthon semmi olyan, amiből főzni szoktál, mégis kell valami ebéd. És az éhség, meg a szándék új receptet kreál, ami aztán felkerül a kedvencek listájára. Hm?

Mi lesz ma az ebéd, Lujza? Sok a maradék, vagy valami könnyűre vágysz az ünnepek után? Ne told túl, ezt ne.

B.