Kedves Lujza!

(Nem egy) Valaki azt mesélte, hogy a lánya a saját soha ki nem mondott félelmeit, aggodalmait kezdte kommunikálni. Hogyan lehetséges ez?

Talán írtam már erről, de nem árt ismételni, hogy a gyerek biztonságáért a két szülője felel. Képzeld el azt úgy, mintha két oszlop tartaná a biztonság gerendáját, mondjuk nem pont teljesen a két szélén, különben statikailag nem állja meg a helyét a metaforám. Valamiért az egyik oldal elgyengül, vagy akár el is tűnik, mert mondjuk megbetegszik egyikük, vagy már a születés előtt elhagyta az anyát, vagy fizikailag ott van, csak érzelmileg nem elérhető. Onnantól kezdve, már csak egy oszlop tartja erősen a gerendát. Működik, de nem az igazi, jön egy nagyobb szél és huss.

Mi lesz, ha megbillen a második oszlop is? A gyerek lehet, hogy nem látja és nem tudja, de érzékeli, ha mondjuk az egyik szülő félti a másikat, vagy éppen őt. Természetesen nem tudatosan, de valamit akar tenni, hogy az egyensúly, amire neki nagy szüksége van, helyreálljon, szóval be akar segíteni a szülő(k)nek. Fenti példával élve, kivetíti, képviseli a szülő félelmét. Valami olyasmi dolgozik benne, hogy ha átvállalja azt a félelmet, akkor neki nem kell vinnie, és akkor megint ott lehet vele.

Plusz, ha megmutatja neki a ki nem mondott félelmét, akkor dolgozni fog vele, ha önmagáért nem, a gyerekéért biztosan.

A kérdésben ravaszul félig elrejtettem a választ: ha az anya felülkerekedik a félelmén, esélyes, hogy a gyerek is jobban lesz. Szüksége lesz arra is, hogy megnyugtassuk, az ő élete egy másik, nem az enyém, nem is másé, de jöjjön bármi, majd segítünk megoldani. Mert azt nem ér ígérni, hogy biztosan, soha, semmi rossz nem történik majd vele.

Nehéz érzések ezek, ilyenek is vannak. Jóból, nem jóból is.

No para Lujza! Most ne kezdj el azon aggódni, te mit ragasztottál rá. Először is, nem szándékos, másodszor pedig a félelem természetes, ha túlnő rajtad, foglalkozz vele.

B.