Kedves Lujza!
Meséltem már, hogy szoktam néha
állatkodni? Hagyok egy kis szünetet hihi.
A történet valahol ott kezdődött,
amikor egy művészeti iskolában tanítottam, szuperinspiratív környezetben. Volt
egy tanítványom, aki lovazott, sokszor azért késett az órámról, mert suli előtt
még elment megetetni a lovakat, jó korán kelt értük, mert egy szomszéd
településről utazott be a suliba, szóval nem tudtam rá haragudni. Most jut
eszembe, hogy egy másik tanítványom meg azért nem ért oda az osztályozó
vizsgára, mert elszabadultak a lovai a faluban és be kellett őket fogni. Nyilván
ezért sem járt büntetés.
Na, visszatérve, ezidőtájt akadtam
rá egy könyvre, amiben állatok kineziológiai kezeléséről volt szó. Elmeséltem a
késős tanítványnak, aki amúgy egyszer megállított a folyosón, hogy ugye B.
néni, maga nem csak tanár (ügyes megfigyelés), és aztán beruháztam egy könyvbe,
aminek Lókineziológia a címe. Nah, onnantól kezdve nem volt visszaút, még a szóbeli
érettségi szüneteiben is a könyvet fordítottam, hétvégente pedig, akkor még
szigorúan magázódva kipróbáltuk a lovon, amit tanultam. Vittem a kis mappámat,
amit a lovak összeszénáztak és nyálaztak, akkor terjedt el a faluban, hogy a
tanárnő olvasni tanítja a lovakat.
Mindenesetre a lényeg, hogy a ló,
akinek a lábáról lemondtak az orvosok, megnyert egy nyolcvan kilométeres
versenyt, egy másik pedig végre elfogadta a csikóját.
Nemrég egy kutyás gazdinak
állítottunk. Családállításon nincsenek vicces témák, csak vicces helyzetek, és
én is igyekszem humorral oldani a feszültséget. Na de amikor a gazdi két
kutyájának kapcsolatát akarta megnézni, akkor tömény röhögés következett. Nem
hiszed el Lujza, az a két képviselő szépen lehozta a kutyák viselkedését. Közéjük
dobtam egy papucsot, rá is startolt az egyik.
Még hogy az állatoknak nincsen
lelke… Már csak hab a tortán, hogy volt egy macskám, akinek Lujzika volt a
neve.
Nem baj, ha néha te is kihozod
magadból az állatot, Lujza. Legyen ez egy ilyen nap.
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése