Kedves Lujza!
Megvan neked ez a pár Karinthy sor, hogy
"Hát maga megbolondult,
Hát maga megbolondult,
Egy tinédzserről akartam ma mesélni neked, aki mindent kétszer érint meg, és önkéntelenül elindultak a fejemben ezek a mondatok.
Szóval mindent kétszer kell megérintenie, különben valakivel valami baj fog történni. Ennek jártunk utána, mert kezdett nagyon terhes lenni számára ez a rutin.
Volt egy nagyon kedves nagymamája, aki egy hosszan tartó betegség után hunyt el. Sajnos az állapota kívülről is látványos volt, egy kislánynak pedig ijesztő. Bár nagyon szerette a nagymamát, nem tudott ránézni és egyre ritkábban látogatta. Az ő halála volt az első erős veszteség élménye.
Bűntudata lett amiatt, ahogy érzett iránta a betegsége során, és ugyan így nem fogalmazta meg magának, mégis érzett egy kis felelősséget, okolta magát, azt hitte, ha ő jobban ott tud lenni, akkor másképp alakulnak a dolgok. És találkozott valamivel, amit nem tudott irányítani és keresett valamit, amiről azt hitte, hogy azáltal majd sikerül.
Az, hogy egy gyerek, vagy bárki félti a szeretteit, természetesnek mondható, a fenti érzéscsomag azonban megült benne, mivel érthető módon nem volt módszertana a feldolgozáshoz. Ezt rendbe tettük, másként nézte a múltat, a rutin mégsem múlt el.
Az áttörés akkor jött el, amikor megértette, hogy ő irányítja a gondolatait, amikor rájött az érzés, hogy újra kell érintenie, arra fókuszált, hogy nem ezen múlik, nincs ráhatásom, nincs valódi ok az aggódásra. Ezt megerősítendő, reggel és este egy pohár vízzel bevette azt a hangosan kimondott mondatot: „Én irányítom a gondolataimat.”
Az már nem para, ha ezt a mondatot meg is ismétli, mert amit tényleg képesek vagyunk irányítani, azok a gondolataink.
Lujza, te szoktál hasonló megerősítő mondatokat mantrázni?
Legyen szép napod!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése