Kedves Lujza!
Sokat dumálok a felnőtté válásról,
de mi van akkor, ha a gyerek kezd felnőni? Nem én, hanem az emberfialánya. Azt
milyen érzés látni? Úgy igazságos velük, ha most azt állítom, hogy jó.
Jó is. Khm… Nem mondok teljesen
igazat. Mert ugye ott van az az aggódás dolog. Annyi veszély leselkedik, amit nem
tudok figyelmen kívül hagyni, nem beszélve arról az aggódásról, hogy jól
kezelem-e, ami most történik. Azon nagyon sok minden múlik.
Egyszer be fog rúgni, egyszer
összetörik a szívét, egyszer-többször meg fogja kísérteni egy-egy helyzet,
amiben nem jól dönt majd. Ezt nem tudom megakadályozni, mert nem menthetem meg
az életétől a sorsától.
Azt tudom tenni, hogy itt vagyok.
Felkészítem, kísérem és biztosítom róla, hogy bármi van, fordulhat hozzám.
Elérem, hogy én legyek az első, aki eszébe jut, ha éjszaka bajba kerül, és fel
merjen hívni. Mutatok neki határokat, amihez igazodni tud, ha át is lépi őket időnként.
Például úgy, hogy megiszom vele egy-egy koktélt. Nem játszom meg a szentet,
elmesélek neki sztorikat a saját időmből. Önállóvá teszem, megtanítom, hogyan
oldunk meg problémákat és kibírom, hogy nem oldom meg helyette és időnként
hagyom, hogy nekimenjen a falnak és beüsse a fejét. Majd teszek rá borogatást.
Inkább ez, mármint hogy átlépi a határokat és aztán szól, mint hogy kihagy
belőle.
Bulizni volt tegnap a gyerek, ezért
írok ma ilyen későn Lujza, és ezért ez a téma most.
Bízom benne. Bízom magamban. Velem
is megtörtént és vele is meg fog. Igyekszem nem azt a cuki kislányt látni
benne, hanem a csodás felnőtt kezdeményt. És lassan lépegetek hátrafelé ugrásra
készen.
Mi mikor megyünk bulizni Lujza?
Szép napot még!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése