Kedves Lujza!

Mostanság több olyan felnőtt talált meg, akik gyerekként tanulási nehézséggel küzdöttek. Mármint nem múlt el, mert az nem tud csak úgy elmúlni.

Az látszik, hogy megtanulnak többé kevésbé együtt élni ezzel, viszont amit nem sikerül levetkőzni, az a csomag, hogy más vagyok, kilógok, velem valami baj van. Hiába okosak, sikeresek, állandóan ott van a félelem, hogy mikor bukok le, mikor derül ki már megint, hogy velem valami nem stimmel.

Te ismersz valakit, akivel minden rendben? Akinek nincs olyan oldala, ami akadozik, vagy nem működik? Hát én nem. Elszomorít, hogy a gyerekekre ugyanazt a sablont rakják, ugyanolyan feltételekkel mérik. Jó, tudom, sem szülő, sem tanár nem lesz soha teljesen felkészült ennyiféle gyerekre és helyzetre és azt is tudom, hogy a közösségeknek bizonyos szabályok szerint kell működnie. De válasszuk már külön, hogy ki milyen és hogy mi a szándéka. Nem azért olyanok, hogy rendet bontsanak, és bosszantsák embertársaikat, pláne tanáraikat, hanem mert nem tudnak másképp működni.

Mindig felfedezek ezekben a felnőttekben valami szupererőt. Például, hogy extrán érzékenyek másokra, nagyon együtt tudnak érezni. Gyakran nagyon intelligensek, értelmesek. Tűpontosan felismerik valakiben a jó és rossz szándékot. Problémamegoldás, kreativitás toppon. Jól szűrik az információkat, apró pici, mások számára észrevehetetlen részleteket látnak. Teljesen egyedi nézőpontjuk van. Ezek nagyon értékes, időnként esküszöm felbecsülhetetlen dolgok. Ez nem lehet ugyanolyan lényeges, mint mondjuk helyesen írni vagy csendben maradni 45 percen keresztül?

Ha valami számodra furát látsz másokban, keresd az értéket. Legyünk egyre többen, akik megengedik és elfogadják, hogy mindenki más valamiben. Az nem jó, vagy rossz, csak más. Pont.

Puszi

B.