Kedves Lujza!

 

Én nem hiszek a megbocsájtásban.

Lehet, egy kicsit elhamarkodtam ezt a mondatot és így ilyen formában ez nem igaz, megpróbálom kibontani.

Előveszem egy múltkori levelem témáját. Amikor egy fiatal lányt megerőszakolnak, mégis hogyan rakhatjuk elé azt a mondatot, hogy bocsássa meg, legyen olyan kegyes. Szerintem ez ízléstelen. Ha valami teljes isteni szeretet lakozna a szívében, - és nem vitatom, hogy ez létezik, és egy maroknyi ember eljut idáig – akkor oké, de azért emberek is vagyunk, akiknek időnként akaratlanul is el kell viselni a szenvedést, ami sokáig fáj még utána is, és bárhányszor elé kerül az illető, aki okozta, feltépi a sebeket.

A gyógyuláshoz muszáj valamennyire hozzányúlni az élményhez, megdolgozni azt. Kicsit rá kell nézni a bántalmazóra, látni, hogy a tettei milyen út következménye, hogyan lett ez az ember olyan, amilyen. Egy családtag esetében pedig külön kell választani a személyt és az ő tetteit. Nem lehet meg nem történté tenni, valahogy el kell fogadni a múlt részeként.

Érzésem szerint a megbocsájtás szó sokak számára a tettek legalizálását jelenti, amivel nem értek egyet. A megértésben és az elfogadásban hiszek és abban, hogy ha a felejtés nem is, de az elérhető, hogy az emlék ne telepedjen rá valakire és ne égesse belülről.

A tett súlyától és a szabad döntéstől függ, hogy képes vagyok-e arra, hogy befogadjam a tettest az életembe, egyáltalán akarom-e, hogy képes legyek erre.

Nagy ölelés!

B.