Kedves Lujza!

Azon gondolkozom, hogy hol tartok az ítélkezésmentességben. Az én munkámban nagyon fontos, hogy ne minősítsek, a lehető legnagyobb elfogadással tekintsek mindenkire, aki rám bízza a történetét és a legsötétebb titkait. Amikor ő megért arra, hogy szembenézzen vele, megrágja, megfejlődje, akkor a legkevésbé arra van szüksége, hogy a földön fekvő énjébe valaki belerúgjon.

Ez nem azt jelenti, hogy legalizálni kezdem a tettét, vagy mások tettét, hanem inkább azt, hogy együtt próbáljuk meg megérteni, mi és miért történt akkor éppen úgy, mi vezetett oda, hogy az történjen, ami történt.

Talán egész jól tartok már abban, hogy a tanácsadóban, négy fal között, a valóság egy zárt zugában teljes odaadással és befogadással legyek jelen. De a falon túl néha észreveszem, hogy ítélkezek. És ez a jobbik eset, mert biztosan van olyan is, amikor még csak észre sem veszem.

Mindent képesek vagyunk minősíteni. Ki milyen autóval jár, mi a foglalkozása, hogy néz ki, hogyan neveli a gyerekét, kit szeret, hogyan kommunikál, hol szeret nyaralni. Hogy dolgozik- e magán, milyen könyveket olvas, olvas-e egyáltalán, hol lakik, miben hisz, milyen ötletei vannak, gyorsan vagy lassan reagál, vannak-e céljai.

Az a mottóm, hogy szeretek mindent és mindenkit a világon, mint isten báránykáját, akinek vagy aminek joga van a létezéshez és ha erre gondolok, akkor tudok ítéletmentesen ránézni. Közben pedig elfogadom, hogy nem kedvelek mindent és mindenkit és jogot formálok a döntéshez, hogy mit és kit engedek be az életembe, hogy oda húzzam a határaimat (ami folyamatos mozgásban van), ahová nekem tetszik.

Te hogy állsz ezzel, Lujza?

Téged szeretlek ÉS kedvellek is.

Puszi

B.