Kedves Lujza!

Örülök, hogy végre rászántad magad a mozgásra. A mi korunkban (bocsi) aztán pláne elengedhetetlen. Nem csak azért, hogy szép maradj, bár az sem elhanyagolható, hogy szeress tükörbe nézni. Vacak érzés, amikor nem jön föl a kedvenc nadrágod és úgy érzed magad, mint egy kötözött sonka.

Jártam már úgy, hogy semmi nem jött össze. Nem történt tragédia, de ismered azokat a napokat, amikor rontasz a munkában, összeszólalkozol valakivel, kiömlik a kávé, meg ilyenek és jobb lett volna ágyban maradni, mert bármire gondolsz, mindenhol csak a bajt látod. És aztán elmentem sportolni. Semmi különös, csak felcaplattam a hegyre erőltetett menetben, aztán vissza. Nem emlékszem hogyan értem haza, mert közel meditatív állapotba kerültem, annyira kikapcsolt az agyam. És láss csodát, a világ megváltozott körülöttem. Ja, nem, a világ pont ugyanaz volt, csak én láttam kevésbé szörnyűnek.

Nem történt más, csak a mozgás során kifutottak belőlem a stresszhormonok is. Pont úgy, mint amikor az ősember találkozott a kardfogú tigrissel. A küzdelemhez, vagy futáshoz szüksége volt a stresszhormonokra, mert fel kellett pörögnie, konkrétan az életéért küzdött. Az erőlködés hatására lebomlottak ezek a hormonok, a veszély elmúltával meg tudott nyugodni. Egy stresszes nap után ma is erre van szükség, valahol le kell vezetni a feszültséget.

Értem én, ha valaki azt mondja, nem sportos alkat, attól még a teste ugyanúgy működik. Vannak más stresszoldó technikák is, de arról majd máskor írok.

Megyek is, kedvet kaptam.

Legyen szép napod!

B.