Kedves Lujza!
Képzelj el egy kislányt, aki bent ül a
szobájában és buzgón jegyzeteket készít arról, milyen egy férfi. A kezét az a
megélés vezeti, amit élete első férfijével kapcsolatban tapasztalt és ez nem
más, mint az apja. Kétségtelenül a legmeghatározóbb, legformálóbb minta. Ha
elhagyta őket, akkor úgy, ha megcsalta az anyját, ha iszik, ha házimunkát
végez, akkor úgy, ha jelen van és gondoskodó, ha nem ismerte, ha rendes ember,
akkor pedig amúgy.
Nem tollal írja és nem papírra. Nem a feje
vezeti és nem a kezét. Sokkal mélyebben íródik ez a történet és időtállóbb
bármilyen kézzel fogható eszköznél. Így is kell lennie, hiszen arról a férfiról
ír, bármilyen volt is, akinek részben az életét köszönheti, aki által ő meg
tudott születni. Érted már, hogy milyen fontos ez és miért?
Nem az a kérdés, hogy jó volt-e vagy rossz, a
lényeg az, hogy ő volt az a bizonyos. Ennek a történetnek minden szava igaz és
megváltoztathatatlan. Hiába próbáljuk kiradírozni, kikaparni, újra és újra
megjelenik a tinta.
Akkor most eleve elrendeltetett és nem lehet
másképp? Dehogynem. Ha ez a kislány felnő, és megérti, akkor választhat mást
is. Ha megtiszteli, ha elfogadja hozzá tartozóként, élete történetének
részeként, akkor a nő dönthet úgy, hogy másként mást akar. Ha felnő. Csakis
akkor.
Kisfiúk is írnak ilyen történeteket. Gondolkoztál
már ezen Lujza?
Ölellek
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése