Kedves Lujza!
Egyszer járt nálam egy kliens, aki arról panaszkodott, hogy folyton úgy érzi, mintha fojtogatnák, szorítanák a nyakát. Kivizsgálták és nem találtak semmilyen szervi problémát. Amikor a családjáról kérdeztem, néhány perc múlva elmesélte, hogy volt egy bátyja, aki születéskor meghalt. A nyakára tekeredett a köldökzsinór.
Akkoriban az volt a szokás, hogy azt
ajánlották az anyának, gyorsan szüljön még egyet, akkor elfelejti a tragédiát.
Micsoda szörnyű és kíméletlen tanács. Az édesanya megfogadta és két hónap múlva
megfogant a kliensem. Képzeljük csak el, mit érezhetett. Nem tudott örülni az
új babának, hiszen még gyászolt. Nem tudott gyászolni, mert örülni akart az új
babának. Mondanom sem kell, milyen hatással lett ez a kliensemmel való
kapcsolatára.
Lássatok csodát, a beszélgetésünk után
elmúltak a tünetek. Mi történt? Aki egyszer megfogan, őt a családhoz tartozónak
kell elismerni. Aki valaha valamilyen formában hozzájárult a születésünkhöz,
életünkhöz, onnantól kezdve a családunkhoz tartozik. Ha a bátyja nem halva
születik, a kliensem most nem élne. Fájdalmasnak hangzik, de az életét a bátyja
halálának köszönheti. Hiába próbálták elfelejteni, nem beszéltek róla, a
családi lelkiismeret nem engedte, a kliensem tünetei szóltak: hahó valakiről
elfeledkeztél.
Az ő sorsa ez volt, erről a kliensem nem
tehet, és senki más. Ő volt az első, ennél fogva a kliensem a második. Elég
volt elmondani és kisimult a rendszer.
Erős történet, a megoldása viszont nagyon szép:
elismerni, ami van. Hellinger nyomán.
A család az család így is.
Legyen szép napod Lujza!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése