Kedves
Lujza!
Egyszer egy
ötvenes nő keresett fel (ja, én is az vagyok), és csak beszélt és mesélt egy
órán keresztül. Szinte szóhoz sem jutottam, csak buzgón jegyzeteltem. Már tíz
perc múlva úgy éreztem, ennyi is elég lenne egy ember hátizsákjába, de még bele
sem lendült. Történetcunami következett, szinte elviselhetetlen. Nem csoda,
hogy összesen 18 évnyi terápiát tudott maga mögött, de még mindig nem volt jól.
Aztán egy
hónapra rá tudott újra jönni, és én nem találtam a papírját. Mindent
átforgattam, és ez most extrán fontos volt, mert a negyedét sem tudtam
felidézni annak, amit elmesélt. Hiába, nem lett meg, ezt be is vallottam neki,
úgyhogy irányt váltottunk.
Nem akarok
arra a vonatra felszállni, hogy nincsenek véletlenek, de a papírjának eltűnése
most az egyszer jól jött. Vajon tudok olyan kérdést feltenni, ami nem hangzott
el a tizennyolc év során? Van, amit még nem mesélt el? Hát én nem hiszem.
Fontos, hogy az ember rendet tegyen a múltjában, ez nem kérdés. De túl sokat
ott időzni felesleges, a probléma ismételgetéséből ritkán születik megoldás.
Ezért aztán abban segítettem, hogy elfogadja, a történtek hozzá tartoznak, azokat
átírni nem lehet, ezzel együtt kell élnie. De most fókuszáljon arra, amije van
és amit még megszerezhet. Szerencsére egy csomó jó dolog és ember volt az
életében, akikkel és amikkel érdemes volt foglalkozni. 180 fokos fordulatot
vett.
Szerencse,
hogy volt ennyi dolog az életében és szerencsétlenség, hogy régen annyira nem?
Vagy inkább rossz irányba nézett ennyi év után is… Ezen gondolkozom. Nem akarom
elbagatellizálni, de néha ilyen egyszerű.
Nyakad
rendben, Lujza? Fordítsd néha másfelé.
Csók!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése