Kedves Lujza!
Azt kérdezted, hogy bírom, hogy ennyi nehéz
helyzetet hallgatok végig nap, mint nap. Nem te vagy az első. Nem, nem terhel
meg és nem agyalok rajta utána.
Hogy miért? Mindig arra gondolok, hogy ez
átmeneti állapot, nem jövőkép. Az ember sokkal többet kibír, mint gondolja, és
van egy szuper tulajdonsága, hogy képes alkalmazkodni, változni. Amikor valaki
elmeséli az életét, nagyon is együtt érzek, előfordul, hogy megkönnyezem. Aztán
arra gondolok, hogy mindenkinek vannak erőforrásai, amikkel képes lesz
megoldani azt, amiben van. Vannak vele született képességei, tapasztalatai és a
családi csomagban is mindig van hasonló helyzet és használható módszer az ilyen
helyzetekre.
És akkor nekem már „csak” az a dolgom, hogy
megkeressem ezeket az erőforrásokat és megmutassam neki, hogyan mozgósítsa
őket.
Nincs tehetetlen helyzet. Mindig lehet valamit
tenni, a legelkeseredett krízisekben is. A döntés mindig ez: megadom magam
neki, vagy tenni akarok. Olyan nincs, hogy nincs mit tenni, csak olyan van,
hogy nem akarok. Aki eljön hozzám, általában már döntött, hogy hajlandó valamit
tenni és akkor nekem már „könnyű” dolgom van. Ha úgy dönt, hogy inkább
dagonyázik, akkor nem tudok segíteni. Elárulom, hogy segítőként engem a
tehetetlen hozzáállás bosszant, azt nehezen kezelem. Akkor inkább tisztelettel
és elfogadással elengedem.
Olvastad „A döntés” című könyvet? (Edith Eva
Eger) Ha nem bírod a megterhelő jeleneteket, akkor inkább „Az ajándék” című
könyvét javaslom. 14 évesen került Auschwitzba és túlélte. Azt mondja, hogy a
legdurvább koncentrációs tábor a fejünkben van. Elhiszem neki.
Most elköszönök, mennem kell.
Legyen szép napod!
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése