Kedves Lujza!

Azért toplistás téma a klienseim között a párkapcsolat. Tudatos és nem kívánatos szerelmi háromszögek, aprócska és feloldhatatlan konfliktusok, elhidegülés, szétfejlődés. Gondolhatod, millió sztorim van, kitelne belőlük vagy száz levél neked.

Talán nem nyúlok mellé, ha azt mondom, hogy a párkapcsolat a legtöbb kompromisszumot igénylő kapcsolat, minél hosszabb, annál többféle helyzetet hoz, és annál jobban próbára teszi az alkalmazkodó képességet.

Meg kell vallanom, amikor azt hallom, hogy a másik felét keresi valaki, attól lábrázást kapok. Gondolj bele, miért keresheti valaki a másik felét? Mert az hiányzik neki magából? Billeg? Úgy képzelem ezt, hogy a hiányzó felével a falnak támaszkodik, különben nem tud megállni a lábán. És ha megtalálja a másik felét, akkor sziámi ikrekként élnek boldogan, míg meg nem halnak: osztoznak a szerveiken, egymás nélkül nem tudnak létezni. És ha beüt valami, és tovább lép az egyik fél, a másik kvázi életképtelenné válik.

Számomra életszerűbb a megfelelő partner fogalma. Aki mellett önmagam lehetek és ki tudok teljesedni. Ha két egész ember találkozik, akik önmagukban is biztonságban érzik magukat, akkor kettejük párosa valami újat teremt. Kétszer annyi energia, szépség, élmény, szenvedély. Gazdagabb eszköztár az élethez, új, ismeretlen lehetőségek, sok-sok fejlődés.

Amikor megtalálod a számodra megfelelő partnert, az sem garancia, hogy örökké tart. Míg a család zárt rendszer, amiből kilépni lehetetlen, a párkapcsolat ebből a szempontból nyitott. Ha a megfelelő partnerrel vagy együtt, bármeddig tart is, az erősít és emel.

Na de mi a túróért is választana az ember nem megfelelő társat magának? Haha! Bárcsak ilyen egyszerű lenne. A háttérben észrevétlenül dolgozik a származási család, amiből ugye kilépni nem lehet és sokszor ez okozza a galibát. De erről majd egy másik levélben írok.

Puszipá

B.