Szia Lujza!

 

Hát igen, hol vannak a határok, ha segíteni akarunk…? A szomszédod kérdezte, értem. Próbálok válaszolni.

Az egyik szabály, hogy akkor segítünk, ha megkérnek rá. Fel lehet ajánlani persze, de egy felnőtt emberre nem szabad ráerőltetni a segítséget. Sokszor látom, milyen könnyen rontanak be emberek mások intim szférájába „segítő” szándékkal, kéretlenül. Meg akarja menteni, de nem veszi észre, hogy valójában bántalmazás történik.

Ha a szomszédod gyakran tesz ilyet, inkább azon kellene elgondolkoznia, hogy ki helyett akarja megmenteni azt a valakit. Mert lehet, hogy anno látott valakit szenvedni, elmenni és tehetetlen volt. Azóta is azon gondolkodik, mit tehetett volna. A megmentő csak látszólag hős, valójában bizonytalan, és ha talál valakit, aki nála is gyengébbnek tűnik, akkor ideig óráig erősnek érezheti magát. De ez csak álca. Ráadásul a megmentett is feszt azt érzi, hogy képtelen és önállótlan.

Az is szabály, hogy leginkább felülről lefelé segítünk. A szülő mindig sokkal többet kell, hogy adjon a gyerekének, mint visszafelé. Sok ilyen elakadást látok (most is ez a gyanúm), hogy a már felnőtt gyerek olyan felelősséget is magára húz a szüleivel kapcsolatban, ami messze túlmutat a határain. Lelkiismeret furdalásból vállal túl sokat, miközben a saját életére nem jut idő, energia. Az elvárás lehet, hogy valós, és ugyanúgy lehet tudattalan, vélt elvárás.

Az is fontos, hogy ismerje az ember a saját kompetenciáit.  Nem vállalhatok el olyan klienst, aki éjszakánként öngyilkossággal fenyegetőzik. Neki orvosra van szüksége, mentőre, rendőrségre a vészhelyzetben. Hogyan akarja egy „civil” ezt kézben tartani?

Sok dolgot mondhatnék még, de talán így érted. A másik ember méltóságára figyeljünk oda, tiszteljük meg őt. Ha nem kéri a segítséget, bármennyire nehéz is, hátrébb kell lépni.

Ez mind igaz, és néha ennek ellenkezője is. Vannak vis major helyzetek. Most összezavartalak?

Jó elmélkedést!

B