Kedves Lujzám!

Ma jól besokalltam. Nincs vége a rohadt házimunkának. Azon kaptam magam, hogy haragszom a gyerekeimre, mert a zoknijukat hajtogatom. Gondolhatod, egy ekkora családban mennyi a zokni, még ha el is tűnik némelyik párja, akkor is marad pont elég.

Aztán meg úgy éreztem, hogy ez nagyon méltatlan. Nem akarok senkire haragudni, mert zoknit hord. De közben azt is gondolom, hogy ez egy unalmas meló, és hogy tényleg arról szólna az anyaság, hogy csendben tűrve, fejet hajtva hajtogassak? Nem akarooooom. Arról nem is beszélve, hogy van még pár ilyen sohavégetnemérő unalmas házimunka.  Szerinted hány évesen tud egy gyerek zoknit hajtogatni? Kipróbáltam! A négyéves már tud, és még élvezi is. A nagyok nem élvezik, de ki mondta, hogy fintorogva nem lehet zoknit hajtogatni? Úgy döntöttem, engem inkább nem zavar :D

És ma azt is lemértem, mennyi ideig tart öten kipakolni a mosogatógépet. Bakker, kevesebb, mint 2 perc. Hát Lujza, lett pár tervem, mit nem akarok ezentúl egyedül csinálni.

Na, megyek, megszámolom, hány krumplipucoló van itthon.

Majd hívlak

B.

U.i.: Amúgy elmeséltem a gyerekeknek, mit „éltem meg” zoknihajtogatás alatt. És értették, jól esett. Azért azt hozzátették, hogy majd szóljak ezentúl, mert maguktól aztán tuti nem állnak neki. Hát akkor majd szólok, ezen ne múljon.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hogy ki az a Lujza?