Kedves Lujza!

Nem véletlenül dicsőítem az asszertív kommunikációt. Szerintem ez nem csak egy technika, amit be lehet gyakorolni, és ami néha kicsit modorosnak tűnik. Inkább mondanám egyfajta életmódnak, amit nem ártana minden magát felnőttnek tartó nagykorúnak elsajátítania.

A minősítések elkerülésével nem csak jobbnak és elfogadóbbnak látszunk. Ha megtanuljunk itt és most annak látni, hallani a dolgokat, amik; ha sikerül lehámozni a múltbéli tapasztalatokból hozott előítéleteket, nagyobb esélyünk van az együttműködésre.

Érzéseket kiválthat belőlünk egy esemény, és jó, ha fel tudjuk ismerni, és megtanuljuk kezelni őket. Ez nem mindig ilyen egyszerű. Ha azt mondod, megtámadottnak vagy sarokba szorítva érzed magad, akkor máris feltételezhető, hogy a másik tette ezt veled és megint kitörhet a botrány, mert nem biztos, hogy ez volt a cél, és akkor te vádaskodsz. Mondd inkább azt, hogy félsz, azzal nem kened a másikra.

Minden negatív érzés mögött találsz egy kielégítetlen szükségletet. Egy felnőtt ember képes arra, hogy teljesítse a saját szükségleteit, akár úgy, hogy előáll egy konkrét kéréssel, javaslattal.

Szóval amit mondani akarok, az az, hogy egy felnőtt ember saját maga felel az érzéseiért és a szükségletei kielégítéséért is. Ha pontosan látja és ki tudja fejezni, ami benne zajlik, a másik oldalon könnyebb lesz a megértés, ha pontosan fogalmaz, akkor az együttműködés.

Már várom a következő kérdést, hogy már megint éééén csináljak valamit? Erre egy másik kérdéssel tudok felelni. Ki érzi magát rosszul, ki akar változtatni? Ha te, akkor igeeeen, te! Ha te kezdeményezel, nálad van az irányítás (magad felett), te tudod elintézni, amit akarsz. A felelősség teher? Igen. És a választás lehetősége, a döntés joga is. Én ezt sem kiskorúra, sem más felnőttre nem szeretem bízni, aki soha nem tudhatja pontosan, hogy nekem mi lenne jó.

Nagy ölelés!

B.