Kedves Lujza!
Nem
csak téged viselt meg anyukád halála. A klienseimnek is azt szoktam mondani,
adj két percet és ugyanabban az állapotban leszek, mint amikor elvesztettem a
nagymamámat. Óriási űrt hagyott maga után.
A
gyász olyan nekem, mint egy szoba az otthonomban. Fontos, hogy rendet tegyek
ott, de bárhányszor belépek oda, a fájdalom ugyanolyan, ugyanakkora. Meg sem
próbálom kisebbíteni, mert ha meg tudnám tenni, akkor azzal a jelentőségét
venném el. Azt nem lehet, mert ő nagyon fontos volt nekem, soha senki mellett
nem lehetek többé az a valaki. És ez fáj.
Az
viszont az én döntésem, hogy hányszor nyitok be abba a szobába, mennyi időt
töltök ott, mennyire engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam az az érzés itt és most.
Szerettem
volna ott lenni, amikor meghalt. Két napot virrasztottam, 4 generáció női
voltak jelen. A dédimamám gótbetűs imakönyve, mama, anya és én. De egyszer csak
aludnom kellett és ő akkor ment el.
El
kellett engednem. Neki ez következett az életében, és ember ezt meg nem
másíthatja. Bíznom kellett benne, hogy neki most így van, így jó.
Közben
pedig, az évtizedek alatt először egy nagy ház, majd egy egész városrész épült
a szoba köré. Tudva tudom, hogy az a szoba még ott van, időnkét betévedek, még
jól is esik kicsit, hogy fáj, aztán kijövök. Annyi dolgom van még máshol.
Ahogy
neked is, kedves Lujza!
Szeretlek
nagyon
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése