Kedves Lujza!
Ma egy édesanyával dolgoztam. Azt mondta, nincs
önbizalma. De nem azzal volt a baj, illetve közvetetten de.
Több kliensnél láttam, hogy miután megtörténik
a csoda és bővül a család, esetleg nem először, az évekig otthon maradó anya
számára nagyon beszűkül a világ. Kevés alvás, sok házimunka, no szex, órákig,
napokig nincs kivel magasröptű beszélgetéseket folytatni. A játszótéren ugyanaz
a téma és mivel mindenki nagyon jó anyuka szeretne lenni, főleg annak látszani,
beindul az összehasonlító gépezet. Ki meddig szoptat, hova jár, mennyit alszik
a gyerek és kivel, mi a legeslegjobb nevelési módszer, orvos és pelenka.
A feltétel nélküli szeretet nevében az anya
sokszor saját magát önti ki a fürdővízzel együtt: már semmi más, csak anya. Az
önmegvalósítás szóba sem jöhet, a feleség is csak ritkán van jelen.
Távol álljon tőlem, hogy az amúgy is önmarcangoló
édesanyát azzal vádoljam, mindez az ő hibája. Ő csak nagyon akart szeretni, jó
anya akart lenni, végül túl jó anya lett.
Szerintem van túl jó anya. Nekem személy szerint
az épp elég jó anya eggyel szimpatikusabb. Azt szoktam mondani háromgyerekes
anyaként, hogy akkor vagyok önzetlen, ha én vagyok az első helyen. Akkor tudom hosszútávon
„kiszolgálni” kis családomat, ha ott maradok benne, a közepén. Ahhoz pedig jól
kell lennem. És arról, ahogy azt egy előző levelemben kifejtettem, csak én
tudok gondoskodni. Boldog anya, boldog gyerek.
Ez az édesanya, azt hiszi, nem elég jó. Pedig
de, épp elég jó, mert felismerte, hogy nincs jól és segítséget kért. De
komolyan, a segítségkérés nagyon fontos, hányszor és hol mondjam el
mindenkinek? Ha lenne még kívánságműsor, most azt kívánnám, hogy kérjen segítséget,
akinek szüksége van rá. (És küldeném mindenkinek, aki szereti.)
Te is annyira, de annyira éppelégjó anya vagy,
Lujza!
Puszilom a gyerekeket. Mikor találkozunk?
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése