Hogy ki az a Lujza?

Kedves Lujza!

Ölelkezni jó, nem igaz? Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban úgy lett volna szokásban, mint manapság, mindenesetre én üdvözlöm ezt az új módit. Hát nem mindenki.

Vannak ismerőseim, akik kifejezetten kerülik, sőt, külön szólnak, hogy köszi, engem ne. Megesett az is, hogy egyszer az érintésről beszélgettünk egy kliensemmel és az orrom előtt kapott egy kisebb fajta pánikrohamot.

A minap pedig pont ezzel jött valaki, hogy mennyire nehezére esik az ölelés, még meg is rázkódott, amikor erről beszélt. Megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e gyerekkorából olyan esetre, amikor az érintés kellemetlen volt, nem akarta, esetleg fájt.

Eszébe jutott az az eltemetett emlék, hogy kamaszkora elején a buszon egy férfi erősen hozzádörgölőzött. Úgy, igen. Megmozdulni sem bírt - teljesen lefagyott. Egy darabig nem is szállt buszra, és soha senkinek nem beszélt erről. Nem tudta pontosan értelmezni a helyzetet, de azt érezte, hogy nem volt helyénvaló, és még ő szégyellte magát.

Megerősítette hát a védelmi vonalait, hiszen számára ettől kezdve az érintés a határainak erőszakos áttörését, egyfajta bizalomvesztést jelentett. És ehhez tartotta magát egészen mostanáig.

Én szeretek ölelkezni, de képzeld Lujza, a múltkor egy kliens első találkozás végén megkérdezte, megölelhet-e. Persze, mondtam.

Viszont túl sokáig tartott, nem akart elengedni. Zavarba ejtő volt, egyszerűen nem voltunk még ennyire jóban.

Jó lenne egy ilyen távolságtartó radar mindenkire, ami finoman pippeg, ha túl közel, vagy túl sokáig mentél el. De amíg ez nincs, hát figyeld a jeleket, kérdezz, szólj. Mondjuk én kibontakoztam. Ha nem esik jól, hát nem maradok benne. Pont.

Nem is kérdeztem, neked lehet ölelést küldeni? Mondjuk már küldtem egy párat...

Pá

B.