Kedves Lujza!
A munka nem mindig akkor kezdődik,
amikor valaki leül velem szembe, hanem amikor felhív és elmeséli, miért keresett
meg. Nem érdemes hosszan taglalni, mert úgyse fogok mindenre emlékezni, elölről
kell kezdeni. A minap egy anyuka mesélt.
Az mindegy is, hogy mit, mert most
az lesz a lényeg, hogy hamar szagot fogtam, hogy ez generációs történet. Azok
az érzések és mondatok, amiket a gyerek érzett és mondott, semmilyen saját
élethelyzethez nem voltak köthetők és arra az életkorra nem voltak jellemzőek.
Ezt vissza is jeleztem anyukának,
mondván, hogy értem én, hogy a gyereknek akar segíteni, de vele szeretnék
kezdeni. Akkor elmondta, hogy neki ez nagyon nehéz, még nem tudja bevállalni,
de segítsek a gyereknek.
Mint a kapibara, aki, ha
ellenséggel találkozik, tudja, hogy futni kell, valaki le fog maradni, és az
nem ő lesz. Nyilván a kölyke. És ezzel együtt tud élni. Hm. Hát kiskorúnak nem csinálok
családállítást, mert (most még) nem az ő dolga családi trutymókat ellapátolni.
Más technikával persze lehet dolgozni, de azt jósolom, hogy nem lesz elég.
De tévedhetek. Reménykedjünk.
Mindenesetre, ha az ember szuperhaladó
módon szeretne segíteni a gyerekeinek, akkor kezdje a saját megoldatlan és
feloldatlan ismert és még ismeretlen elakadásaival.
Kapibara vagy-e Lujza?
B.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése